|
A Karnevál története
Csalódni
fog, aki valami duhaj ódára vágyik, amelyben minden igaz magyart a
nemes nedű moderált vedelésére buzdítok, s elferdített
tudományos koholmányokkal erősítem meg rossz szokásaiban. Szembe
kell néznünk azzal a rideg ténnyel, hogy hiába ősi, hiába
mitizált, hiába kulturálisan legitimált, az alkohol bor
formájában is csak idegméreg. Lehet persze továbblapozni, de
akkor sosem tudja meg, hogyan vezetik orránál fogva, hogy veszik rá
az egészség nevében az egészségkárosításra.
Na
ja, hogy már az ősi kultúrák is fogyasztottak bort, az nem érv
semmire, mert ugyanez elmondható a kábítószerekről, a
dohányzásról az emberhúsról és sok más egészségtelen
dologról.
Azért
fussunk le egy historikus kört
Nem
hogy "már a görögök", de már az ősi Egyiptomban,
Mezopotámiában és lényegében az egész Közel-Keleten ismerték
a szőlőt, és a belőle készíthető bort. Az ember legalább 9000
éve csiszolgatja a borkészítés tudományát. Az egész a Fekete
tenger partján kezdődött, aztán mint a vadszőlő indái,
futottak szét egész Közel-Keleten. A világ borszőlőinek 99%-a
az eurázsiai Vitis Vinifera leszármazottja. A dolog különös,
mert Észak-Amerikában is rengeteg vadszőlő faj volt honos,
olyannyira, hogy az ott turistáskodó vikingek Szőlőföldnek
nevezték az újföldet. De az őslakosok valahogy mégsem találták
fel a bort, ők a kakaóra és az emberáldozatra koncentráltak.
Persze
minden népnek van valami bugyuta története a bor felfedezésére.
A perzsák királya Jamsheed imádta a szőlőt, és egész évre
bespejzolt belőle nagy edényekben. Az egyik azonban megerjedt, és
egyik háremhölgye, kinek kínzó fejfájása volt, véletlenségből
ivott belőle. A lötty hatására álomba merült, s fejfájása
elillant. Persze rohant elmondani urának, s lőn bortermelés
Perzsiában. A Biblia szerint meg Noé ültette el a szőlőt az
Ararát hegy oldalába, s készített belőle bort. Talán ez jár a
legközelebb az igazsághoz, mert az Ararát a mai Kaukázusnak felel
meg. Noé bárkáján megbújhatott egy borkereskedő házaspár is,
mert aztán igencsak elszaporodtak ezen a vidéken. Hogy ez az Isteni
terv része volt-e, vagy inkább a Sátán műve, nem tudni.
Mindenesetre Mezopotámiába is borkereskedők hurcolták be a földi
Paradicsomot ígérő bort, oly sikert aratva, hogy a sumérek is
őstermelőkké váltak, s a bort -agyagtábláik szerint-
gyógyszerként is használták. Az egyiptomiak ugyancsak mitizálták
a bort, ők Osiristől származtatták, ami igen megtisztelő
bearanyozása az Ismeretlen Kufárnak, aki először oldalgott be
borostömlőjével a királyságba. Számos egyiptomi boros bödönt
találtak, melyre akkurátusan rányomták a bödön tulajdonosát, a
bor fajtáját és származását. Legalább hatféle bort termeltek,
ami a dolog komolyságára is utal. A papiruszokat bogarászó
tudósok részletes gyógyászati ajánlásokat is találtak. Az
indiaiak szintén sokra becsülték a bort, a Védákban található
Ayur-Véda részletesen tárgyalja, mire, hogyan kell használni a
bort. Jó álmatlanságra, szomorúságra, fáradtságra,
étvágyfokozó, emésztést serkentő, de mértéktelen fogyasztása
betegséget okoz. A Vitis Vinifera még Kínát is meghódította,
mikor i.e. második században Zhang Qian hivatásos földrajzi
felfedező először kezdte kitaposni a selyemutat Közép-Ázsia
irányába, majd tízévi be nem tervezett raboskodás után
visszatért a hírrel, hogy vannak ezek a bogyók, melyekből remek
ital készíthető. Mivel szőlővesszőket is vitt haza, így a Han
dinasztia uralkodói megismerhették a bor örömeit. A görögök
természetesen Dionüszosznak tulajdonítják a bor felfedezését,
de prózaibban Egyiptom irányából érkezett Krétára kereskedők
butykosaiban, majd onnan a kontinensre. Az Iliász és az Odüsszeia
bővelkedik leírásokban, melyekből bárki megtudhatja, milyen
elterjedt is volt a bor már i.e. 1600 körül is. Európában aztán
a rómaiak terjesztették el, akik igen nagy szakértelemre tettek
szert a borkészítésben, szőlőnemesítésben, a szőlő
betegségeinek kezelésében. Már használtak fahordókat és
üvegeket.
A
szőlő és bortermelés meghódította egész Európát, de amikor
az 1500-1600 években Amerikában is el akarták terjeszteni, különös
módon csak Mexikóban, majd később Kaliforniában sikerült;
mindenhol másutt a tövek két-három év után kipusztultak. Jobban
alakultak volna a dolgok, ha valaki fog egy mikroszkópot és
megfejti a talányt, de hát mindenki aranyat ásott, vasutat
épített, vagy leitta magát. Így aztán a válasz sokba került
Európának. Az egész a botanikusok gyűjtögető életmódjának
köszönhető. Addig-addig ette a fene az angol Királyi Botanikus
Kert egyik munkatársát egy eredeti amerikai szőlőtőért, míg
végre 1863-ban megszerezte, s vele Európának a phylloxérát. A
phylloxéra végigsöpört Európán, s csak az mentette meg az
európai szőlőt, hogy Thomas Munson texasi növénynemesítő
rájött: a phylloxérával szemben immúnis amerikai szőlővel kell
beoltani az európai fajtákat. De alig múlt el a veszély, jött
Amerikából a peronoszpóra, amely csak a Bordói lé hatására
adta fel gonosz terveit. Még pár szót szenteljünk Kalifornia
bortermelésének. San Diegoban először Junipero Serra atya
telepítette az első ültetvényt, majd még nyolcat, de aztán jött
egy magyar, Haraszthy Ágoston nemes, aki 1840-től Kaliforniába
települt és intenzíven borászkodni kezdett. Mellesleg San Diego
első seriffje is ő volt, de nevét inkább, mint a "Kaliforniai
bor atyja"-ként őrzik Amerikában, hisz ő teremtette meg
Kalifornia máig virágzó boriparát.
Tudomány
és propaganda
Kérdezhetnénk,
mi szüksége van a bortermelőknek kacsatenyésztésre? A válasz
roppant egyszerű. Tudományos kacsákról van szó, melyek hamis
megnyugvást keltenek, s fellendítik a borfogyasztást. Persze nem
minden kutató a bortermelők ügynöke. De az is valószínűsíthető,
hogy nem az absztinens kutatók mutatják ki a moderált
borfogyasztás szív- és érrendszert védő hatásait, hanem azok,
akik amúgy is iszogatnak. Na meg mindig vannak divattémák, és ha
valaki belekóstolt a könnyű sikerbe, szeretne szörfölgetni
tovább a siker hullámain, újabb és újabb igazoló vizsgálatokkal
árasztva el a világot. Az igazság az, hogy mindig gyanús az, amit
kórusban mondanak. S ilyen a vörös bor egészségvédő hatása.
Az
egész történet a Samul Black ír orvos által 1819-ben felállított
Francia-paradoxonnal indult: meg kellett magyarázni, miért
alacsonyabb a francia emberek szív és érrendszeri halálozása sok
más országhoz képest. 160 évvel később valaki rábukott a
témára, hogy netán a franciák nagy vörösbor fogyasztása miatt
van az egész. A statisztika bejött. Nemcsak a franciáknál, de más
országokban is: ahol az egy főre jutó vörösborfogyasztás
nagyobb volt, ott kisebb volt a szívhalálozás. Az ilyen témákra
gyorsan ráharapnak azok, akiknek amúgy nincs épkézláb ötletük,
mit is kutassanak. A baj csak az, hogy egyetlen faktort kiragadva
mindig ki lehet hozni ilyen eredményeket, az orvostudomány tele van
hasonló kártékony mítoszokkal.
Mi
véd a vörösborban?
Alapigazság,
hogy a kígyóméregtől a szójáig minden eléggé összetett
ahhoz, hogy akár védőhatásokat, akár ártó anyagokat ki
lehessen benne mutatni. Így vagyunk a vörös borral is.
Onnantól,
hogy "véd", egyből rábukkantak a resveratrol nevű
vegyületre, ami antioxidáns hatású, tehát lombikban véd a rák
ellen. Igaz, hogy egy liter vörösborban van annyi belőle, mint egy
csésze teában, de sebaj. A tea nem kábít, fél liter vörösbor
után meg már senkit nem érdekelnek az ilyen apróságok. Van a
vörösborban még sok más bioflavonid is, amelyek kémcsőben remek
tulajdonságokat mutatnak, pl. gátolják az erekben a
plakk-képződést. Azt nem illik firtatni, hány litert is kéne
inunk, hogy érvényesüljön ez a hatás. Az is fölösleges rossz
érzéseket keltene, ha rámutatnánk, hogy az alkohol véralvadást
gátló pozitív hatásáért szervezetünk folyamatos pusztulását
kell elviselnünk. A lényeg, hogy védőhatások IS vannak a borban
és egyéb alkoholtartalmú italokban.
A
mítosz alkoholban oldódik
Eric
B. Rimm és munkatársai 1996-ban 10 követéses vizsgálatot
tekintettek át, s arra következtettek, hogy akár vörösbort, akár
fehéret, akár sört iszik valaki, ha azt issza mértékkel, ami
adott országban szokásos, akkor kisebb a kockázata a szívhalálra,
mint az absztinenseknek vagy az erősen ivóknak. Amerikában, pl. a
sör a "védőital", legalábbis egy vizsgálat szerint.
Arthur Klatsky és munkatársai 1993-ban 130 000 amerikai felnőtt
alkohol fogyasztását elemezve arra következtettek, hogy a
sörfogyasztók a legvédettebbek a szívbetegséggel szemben. Az
"ivás", mint viselkedéses védőfaktor persze utalhatna
arra, hogy nem az alkohol, hanem szociális-társas hatások
játszanak itt szerepet, de az újabb egyoldalú elemzések
felmelegítették azt a -még az 1920 évekből származó, de a
vallásos jellegű alkoholellenes mozgalmak miatt asztal alá söpört-
eredményt, miszerint a moderált alkoholfogyasztás egészségvédő
hatású.
Mielőtt
ezt az érvet szétcincálnánk, egy másik irányból akadékoskodva
kérdezhetjük: kik azok a "vörösborfogyasztók"? Az
emberek nem vaktában választanak italokat, hanem társadalmi
hovatartozásuk szerint. Anne Tjonneland és munkatársai 2001-ben 48
763 dán személy táplálkozását és alkoholfogyasztását
elemezte. Bizonyították, hogy a vörösbort preferálók kétszer
gyakrabban ettek salátákat, zöldséget, halat, olivaolajat, mint a
sörivók vagy a töményet fogyasztók. John C. Barefoot és
munkatársai 2002-es vizsgálata azt mutatta, hogy akik vörösbort
fogyasztanak, azok kevesebbet dohányoznak (!), több zöldséget és
gyümölcsöt és kevesebb vörös húst esznek. Magyarán a
vörösborfogyasztók, legalábbis Európában, azon réteghez
tartoznak, akik egészségesebb életet élnek. Nem meglepő módon,
Naja R. Nielsen és munkatársai 2004-es vizsgálata szerint a
borfogyasztók iskolázottabbak és vagyonosabbak a sör és tömény
alkoholt fogyasztókhoz képest. Az angol köztisztviselők közt
ugyanezt az összefüggést találták: a vörösbor-ivók
iskolázottabbak, magasabb jövedelműek és egészségesebben
táplálkoznak. És közismert összefüggés, hogy az alsóbb
osztályokban a fokozottabb stressz és egészségtelenebb életmód
miatt nagyobb a szívbetegség kockázata. Poul Suadicani és
munkatársai 1997-es vizsgálata szerint az alsóbb osztályba
tartozás másfélszeres kockázatot jelent a szívbetegség
szempontjából.
Összességében
tehát a "vörösbor mítosz" elszállt: nem a
vörösborfogyasztás, hanem a vörösbort fogyasztók egyéb
jellemzői magyarázzák a védőhatást. És akkor mi a helyzet a
bioflavonidokkal? Azok úszkálnak tovább a borban, és ha valaki
több liter bort besűrít egy kapszulába, még hasznosak is
lehetnek. Ám a vörösbor mítosz helyébe máris előlépett a
moderált alkoholfogyasztást dicsőítő kórus. Számos vizsgálat
látszik igazolni, hogy a mérsékelt alkoholfogyasztás jobb, mint
az absztinencia. De az ilyen vizsgálat tanulmányozása előtt nem
árt felhajtani egy-két pohárral.
Az
alkohol, mint "védőital"
Giovanni
Corrao és munkatársai 2000-ben 51 vizsgálat átfogó elemzése
alapján arra következtettek, hogy a bármilyen könnyű alkoholos
italt mértékkel (25 g alkohol naponta) fogyasztóknak 25%-al
alacsonyabb a szívbetegségre való kockázata, összehasonlítva az
absztinensekkel. Ezt igen sok más elemzés is megerősíti. Ez olyan
jól hangzik, hogy minden kocsmában és orvosi rendelőben ki kéne
függeszteni. Igaz, akkor mellé kéne függeszteni Corrao másik,
2001-es elemzését, amely 115 000 személyre kiterjedő 229
vizsgálatából arra következtetett, hogy ez a moderált alkohol
fogyasztás 1.5-17-szeresére növeli a a nyelőcsőben ill. a
szájban kialakuló rák kockázatát. Aztán alá oda lehetne
biggyeszteni a balesetekből és sérülésekből származó
halálozást, amely 50 év alatti korosztályban messze meghaladja az
alkohol fogyasztás vélt előnyeit is. Aki ugye fának megy
autójával és palacsintaként hagyja el e földi világot, joggal
elmondhatja, hogy az alkohol megóvta őt a szívhaláltól.
"Absztinensek"
és absztinensek
De
vajon a mérsékelt alkoholfogyasztás és a csökkent
kardiovaszkuláris kockázat közti kapcsolat mennyire hihető?
Annyira, amennyire szeretnénk továbbra is inni? A kérdés
megválaszolása megint rámutat arra, hogy sok költséges vizsgálat
mennyire légből kapott és átgondolatlan. Makacsul idézett
összefüggés, hogy az absztinencia egészségkárosító, ami
egyeseket szinte már arra ragadtat, hogy a szív- és érrendszeri
betegségek megelőzésére az alkoholfogyasztást ajánlják. A hír
nem az, ha a méregnek tartott alkohol továbbra is méreg. Hír az,
ha kiderül, hogy amit eddig üldöztünk, azt mostantól
bátorítanunk kell. És a média a leghálásabb kacsaterjesztő. Az
italgyárosok meg azért imádkoznak, tartson még sokáig ki ez az
őrület. De hát kik is azok az absztinensek, és mi jellemzi őket?
Az absztinenciának igen sok oka lehet, nem szerencsés a "nem
ivókat" egy kategóriába tenni.
Van,
aki erkölcsi és vallási meggyőződésből nem iszik. Amerikában
vizsgálták az absztinens mormonok és az adventisták halálozási
arányát, és mind a szív- mind a rákhalálozás alacsonyabb volt
köztük az átlagnépességhez viszonyítva. Dániában szintén
vizsgálták az adventistákat, és ugyanezt az eredményt kapták.
Hogy a vallás hatását kiszűrjék, egy további vizsgálatban
összehasonlítottak absztinens mormonokat mérsékelten alkoholizáló
egyéb vallásúakkal: a mormonok megint "győztek". A
normál absztinencia tehát kifejezetten előnyös.
Arto
Y. Strandberg és munkatársai 2004-es vizsgálata ugyancsak
megkérdőjelezte a mérsékelt alkoholfogyasztás védőhatását,
szemben az absztinenciával. A szerzők 29 éven át követték 1800
férfi alkoholfogyasztását, és azt találták, hogy az
absztinensek 25%-a, a mérsékelten alkoholizálók 26.7%-a, míg az
erősen alkoholizálók 36%-a halt meg az évek során. Carole L.
Hart és munkatársai 1999-es vizsgálatában az alkoholfogyasztásnak
szintén nem találtak védőhatását, sőt, akik naponta 2 pohárnál
többet ittak, dózisfüggően egyre nagyobb kockázatot mutattak a
szívbetegségre és különösen a sztrókra. A. Gerald Shaper és
S. Goya Wannamethee 2000-es vizsgálatában a teljesen absztinensek,
és a napi egy-két pohárral ivók szívbetegség- és
halálkockázata azonos volt (tehát "alkoholos védőhatás"
nem volt!), míg a mérsékelten ivóknál már növekvő kockázatot
találtak. A legnagyobb halálozást az absztinensé vált ex-ivók
mutatták. Az ex-ivók fokozott halálozási kockázatát más
vizsgálatok is vastagon aláhúzzák, ami átvezet minket az
"alkohol védőhatása" nevű félrevezető vizsgálatok
egyik legnagyobb tévedésére. Az "absztinens kontra moderált
ivó" összehasonlításban a félrevezető következtetéseket
az eredményezi, hogy az egy kortyot sem ivók közé sorolják
azokat is, akik absztinensek, és azokat is, akik korábban
mértéktelenül ittak, majd leszoktak, mert májuk, szívük már
tönkrement, s teszem azt, bőrük alatt kapszulát hordanak, mely
italfogyasztásra hányingert okoz.
Yoshitaka
Tsubono és munkatársai 2001-ben 25 279 személy hét éves
követéses vizsgálata során először összehasonlították az
absztinensek és a mérsékelten ivók halálozását. Ekkor úgy
tűnt, a mérsékelten ivók 30%-al kisebb eséllyel halnak meg.
Amikor azonban az absztinensek közül kiszelektálták a korábban
erősen ivókat, akik igencsak rossz életkilátásokkal bírtak,
kiderült, hogy az absztinensek összhalálozás tekintetében
semmivel nincsenek rosszabb helyzetben, mint a mérsékelt ivók.
De
még ebben a vizsgálatban is megfigyelhető az a további
csúsztatás, hogy nem vizsgálják az absztinencia okát. Mint
láttuk, a mormonoknál ez elvi kérdés, és sokkal egészségesebbek
is, mint az átlagpolgár. Sok ember viszont azért absztinens
élethossziglan, mert eleve gyenge és beteges, vagy alkoholista apja
miatt utálta meg egy életre az alkoholt. Utóbbi traumákat és
minden szempontból rossz gyermekkort jelent, aminek
kardiovaszkuláris kockázatát igazából nem tudjuk, bár
valószínűsíthetően nem védőfaktor, ha az embert gyermekkorában
verik és éheztetik.
Utóhatás
Úgy
tűnik tehát, hogy az absztinencia hál' isten nem káros, aki nem
akar inni, egészsége érdekében nem kell leerőltetnie naponta
egy-két pohár idegmérget a torkán. Azonban ha egy tévedés
berágja magát a fejekbe, onnantól önálló életre kel, és senki
meg nem állíthatja többé. Ahogy felmerült a vörösbor és az
alkohol "védőhatása", rögtön beindult a gépezet,
amely érvekkel próbálja alátámasztani a vélt "tényeket".
A kutatások mögött bátorítóan ott áll a boripar. A kutatók
versengve állítanak fel újabb és újabb hipotéziseket
patkányokon és tengerimalacokon nyert eredményekből. A vörösbor
már véd a prosztata, a vastagbél, a tüdő, és a bőrrákkal
szemben, csökkenti a diabétesz, a demencia, gyomorfekély, az
infarktus, a sztrók kialakulásának kockázatát. Egy nap talán
majd az absztinencia kezelésére is hatásosnak találják.
|
